Büdösmajom

Az óceán forrongott, de a szárazföld fojtogatásától sehogy nem tudott szabadulni.

Image by mikebaird via Flickr

Hatalmas krákok, óriáspolipok, leviatánok hánykolódtak benne, a feneketlen mélységben pedig még nagyobb és titokzatosabb lények suhantak. Egy éjjel az egyik óriástintahal a peremre sodródott, a város fölé. Hatalmas teste szétterült a házak felett. Csápjai lágyan tapogatóztak az épületek között, majd bedugta őket az ablakokon. Végigsimította az alvók homlokát, szivárványszín vizcseppeket hagyva a bőrükön. Ezek az álmodók vakító villanással lobbantak lángra és a város lassan megtelt fénnyel.
Egy büszke klipper tünt fel a láthatáron és méltóságteljes lassúsággal a város fölé úszott. A kormánynál egy félelmetes és egyben elbüvölő alak állt, a kapitány. Fején tündöklő ezüstkorona a hold fényét szórta széjjel. Amikor a hajó az alvók máglyái fölé ért, hágcsókat eresztett le a hajó oldaláról. A fehér tüzben fürdő álmodók ezeken kapaszkodtak fel a fedélzetre. Ahogy átmásztak a korláton a fejükön szemek nyiltak fel, több tucat, a homlokukon a tarkójukon, az álluk alatt, mindenhol. Nem kellett utasítani őket, tudták, hogy ők a legénység. Vitorlát bontottak és a klipper csendesen kimanőverezett a városból.
A városban maradottak csendes vizihullaként lebegtek saját néma sötétségükben. Testükből szivárgott az üresség. Persze nem kellett sok idő és a fekete folyadék csábító bűzét kiszagolva megjelentek a cápák. Éles fehér fogaikkal marcangolni kezdték a testeket és a viz hamarosan szürke lett a holtak fakó vérétől. Az egyik, akit darabokra szaggattak a dögök, felébredt és az ablakon kihajolva a várost beburkoló ködöt kezdte átkozni.