Büdösmajom

A vándorfestő megállt a templom előtt és elkezdte előpakolni a cuccait. Ecsetek, festékestubusok. Felállította a festőállványt is. A téren már csak néhány ember volt rajta kivül, azok is nemsokára besétáltak a templomba. Épp a vásznat vette elő, amikor a tér egyik végében egy díszes ruhát viselő alak jelent meg. Nem sietett, komótosan lépkedett a templom felé, pedig a tömeg bent már rázendített egy imára. A püspök egy pillantra megtorpant és felnézett az épületre. Aztán belépett a díszes kapun.

A templom belsejéből tisztán hallatszott az éneklés, kántálás. Az utca üres volt, mindenki benn volt a templomban. Az egész város.
A festő ezt akarta lefesteni: az egész várost a templomban, ahogy a napi szokásuknak, a hagyománynak, Kötelességüknek adóznak: éneklik a Déli Imát.
Amikor mindent előszedett, neki is kezdett, de ahogy az ecset a papirhoz ért, valaki dühösen felordított a templomban. Két hunyorgó, csuhás fickó jelent meg a díszes ajtóban. Nehezükre esett megszokni a kinti verőfényt, mert a templomban szinte koromsötét volt. Aztán meglátták a festőt és odarohantak hozzá. Fenyegetően morogtak, az egyik pedig nem is teketóriázott, pofán vágta a piktort, aki az állványt magával rántva a földre zuhant.
Érezte, hogy elered az orra vére. A következő pillanatban aztán gyomronrúgták. Valami mintha elroppant volna, a fájdalom mellett a hányinger is jött és öklendezni kezdett. Furcsa volt, hogy valahol legbelül a pánik, a káosz és a fájdalom mögött tiszta gondolatok voltak, mert amikor átfutott rajta, hogy a roppanás vajon a bordája volt-e, szinte azonnal rájött, hogy csak az ecset tört ketté a markában.

Az egyik fickó egy láncot vett elő a csuhája alól és elkezdte rátekerni a festő kezére. A művész hiába kapálózott, a két fickó hihetetlen erős volt, vasmarokkal fogták le. A láncra végül lakat került, s a két csuhás elkezdte a templom felé rángatni gúzsba kötött foglyukat. Könnyű dolguk volt, de amikor a festőt felrángatták a lépcsőkön a kapuig, a fogoly veszett rángatózásba kezdett.
Egy irdatlan pofon aztán lecsendesítette, feje lehanyatlott, láthatóan eszméletét vesztette.
A három alak lassan eltünt az épület sötétjében. A kántálás pedig nemsokára újra felharsant.

Évekkel később

A híres művész kiállításának megnyítója. Rettentő sokan gyűltek össze, a társadalom krémje, mindenki, aki számít itt volt ma a galériában. A festő késett, már rég itt kellett volna lennie, hogy pár fontos szóval megnyissa kiállítását, de egyelőre híre hamva sem volt. A tömeg persze nem bírt várni, s mindenki a képek előtt álldigált, zsivajgott. A legtöbben az előtt a bizonyos kép előtt álltak, ez volt a leghíresebb alkotása, amit már számtalan nagyvárosban kiállítottak. Sóhajtózás, "Bravissimo!", "Mervejő!" meg ilyenek..
Senki sem tudta, hogy az a vászon valójában soha nem látott festéket, és a csodálatos színorgia valójában a vér és hányás keveréke...

A festő komótos tempóban kanyarodott ki a kis utcácskából a galéria előtti térre. Egy pillantra megtorpant és felnézett az épületre. Tudta, hogy várják bennt és ahogy belépett a kapun eltünve az épület sötétjében, a bentről kihallatszó halk zsivajgás, áhitatos kántálássá erősödött...